Langyos szél jár a fák közt, puhán lépdel a friss füvön.
Félrehajt néhány ágat, és mosollyal megpihen egy kövön. A Tavasz szemével pillant az égre, tekintete nyomán új élet bontogatja gyűrött ruháját, és simítja drága szirommá frissen fakadt jövőjének selymét. Csókot hint a nyíló-múló élet felé, és hamisan megborzolja a lombkoronák gondosan elkészített fürtjeit. Közben hószínű palástot borít a földre, sziromból szőtt, néhol rózsaszín gyöngysorral díszített, könnyed csipkefátylat.
Álmodó gyermek, ki játszótársat lát a lepkében, lelkének könnyen szálló mását. Kacér nő, ki vágyait a szirmok közé súgva bízza titkait az éjre. Fiainak ezer féle jövőt mesélő szülő…
Hullt cseresznyeszirom lebeg lassan, félve, gyöngyszínű lelkének hite a változás. Nemrég még testvéreit ölelve, virág néven egységet alkottak, s most egyedül indult új útra. De meggondolja magát, és hagyja, hogy egy fuvallat magával ragadja, és repül, repül, álmodott szárnyain ismeretlen magasságokba, egészen a fák, dombok fölé… talán fel a felhőkig! Vágyittas, mámoros új világ, majd egy pillanatnyi, álomszerű súlytalanság – eltűnik a szél, és ismét lassú útján indul valódi jövője felé…
Lehull.
Hosszú út, egy új örökkévalóság. Egy teljes ábrándvilág megszületése, kiteljesedése, elsorvadása egy könnyed pillanatnyi szárnyalásba zárva. Teljes létezés!
Csendes bölcsesség figyeli a mozdulatok néma játékát.
Lassan ő is tovább indul.
Magával viszi gyermeki bölcsességét, de itt hagyja titkos meséit. Pusztán a mindent átjáró virágillat festi őt újra elém – lelkének egy reszketeg pillangója, varázslatos lenyomatot hagyva lelkem ormótlan szikláján. Visszavárom. Hunyt szemmel, bizakodón.
Közben angyalkönnyként hulló szirmok táncolnak a széllel, s elmúlásba sóhajtja magát a pillanat.