Csak állsz, és hallgatod csodás énekét. Tudod jól, menekülnöd kellene,
elszaladni, elfutni, olyan messze, ahol már nem hallod, ahol nem ér utol, ahol
biztonságban vagy, de ez lehetetlen. Hisz nem akarsz gondolkodni, a csodás hang
szinte kitörli az akaratod, megfosztva az elmédet minden erejétől, de nem
számít, hisz nem vágysz másra, mint Őt hallgatni, érezni a bűverővel vonzó
szavak dallamát, menni, ahová a hang hív.
A sziklák élesek, és véresre sebzik meztelen talpad, de a fájdalmat nem
érzed,, bár egész tested remeg a fáradtságtól, és a fájdalomtól, de a kínt
teljesen elfedi előled az a tompa, furcsa érzés, mely magához csalogat, és csak
mész, mész előre, mész egyre a csodás dal után.
Ujjaid a kövekbe markolva hiába is csúsznak meg, újra felnyúlsz, hogy
megkapaszkodj a szirten, és vértől sikamlós kezed végül célt ér, egy
pillanattal később a szikla tetején állsz, és lepillantasz az alant elterülő
tájra. A fehéren ragyogó, ezüsttel megszórt homokot, a tenger égkék hullámainak
tetején fehéren megtörő habokat, szinte nem is látod. Épp ahogy nem látod a
halottakat, a fehérlő csontvázakat, a foszló húsú napon égő hullákat sem, se a
friss tetemekből lakmározó dögevők elégedett hadát.
Csak őt látod. A parton ül, a homokon, hosszú szőke haja aranyként ragyog a
nap meleg sugarainak simogatásában, egyetlen ékszerként a beletűzött vérvörös
tűzvirág ékesíti. És énekel. Egyre csak énekel, a csodás dallam messze
szárnyal, és mintha a szél is segítené a bűvös hangot, hogy minél messzebbre
jusson… Körülötte véres a homok, rég nem fehér már. A tenger hullámai
rózsaszínre fakítják a vér színét, és magukkal ragadják a nagy részét. Elérve
hozzá csak lágyan megsimítják, és visszahúzódnak, boldogan, hogy érinthették…
Lábánál egy férfi holtteste, olyané, mint te. Most húzza ki szívéből
hosszúpengéjű tőrét.
Kacagva dalol, és te azonnal elindulsz lefelé, nem törődve a sziklák éles
peremével, a fájdalommal, a körülötted rikácsoló döghúson élőkkel, sem a
holtakkal, akik szinte némán sikoltva tárják feléd hústól-fosztott
állkapcsukat, és üres szemgödrökkel bámulnak rád… Hív a dal, a bűvereje
hálóként feszül köréd, és von magához, egyre közelebb, és közelebb, míg végül a
lábai elé fekszel, önként kínálva szíved a döfésre, nem törődve már semmi
mással, boldogan, hogy halhatod a dalt… a szirén énekét.