A parton állva nézte a távolodó hajót.
Szíve tele volt fájdalommal, ahogy a nyugvó nap aranyaló fényében egyre kisebbnek, és kisebbnek tűnt a vitorla, és vele együtt a férfi szerelmes ígéreteinek súlya.
 
A parton állt, lábát a tenger hullámai nyaldosták, újabb, és újabb hideg csókkal csábították kacéran. Ha közéjük lépdelne, nemsokára magával ragadnák, hogy meghaljon… Belesétálna a vízbe, mely elragadta hűtlen kedvesét, és elszakította őt a férfitól. Vegye magához hát testét is, ha elragadta a szívét…
Mindent elveszített. Hitt a szép hazugságokban, melyeket a férfi suttogott, a titkos érintéseknek, a lopott csókoknak. Hitt a titkon vágyott reményeknek, melyek valóra válásukat ígérték. Hitt Neki, segített, hogy a megölhesse féltestvérét, és élve jusson ki a labirintusból. Neki adta legféltettebb kincsét. Neki adta az aranyfonalat, neki adta a szívét, a szerelmét, a bizalmát, a reményét…
Együtt szöktek a boldogság ígéretében. Együtt szálltak hajóra, és végül neki adta saját magát, szíve után testét is megnyitva előtte…
Thészeusz…
 
Két karját szorosan összefonta maga előtt, és lehajtotta a fejét. Arcán könnyek csorogtak, de lelkét, szívét nem moshatták tisztára. Nem létezett annyi könny, ami megtisztítaná saját vérétől az így megsebzett szívet. Sosem lesz már tiszta. Sosem lesz már egész. Sosem lesz már boldog… Hogyan is lehetne?!
Rútul becsapták, álnokul kihasználták, és összetörték, eldobták, elhagyták, semmivé zúzták… Nincs ember, aki túlél egy ilyen fájdalmat!
Thészeusz… bíztam benned!
Elvették a családját, a szüleit, a királyságát… Uralkodni született, és most egyedül áll egy sziget partján, az emelkedő hullámok előtt, nézve, ahogy a látóhatárról eltűnik a hajó…. az egyetlen, amelyik tudja, hogy ő hol van… Meg fog halni…
Szerelme megölte a szörnyet… Hitte, hogy mindenkinek jobb lesz így, anyjának, ki szégyenét nem bírván őrült magányban járta termeit, apjának, ki gyűlölettel tekintett minden asszonyra, minden állatra, minden szerelmesre… és a népnek, akinek nem kell majd ifjakat feláldoznia a rémnek… Neki, aki nem örököl több gyűlöletet, és halálos métely helyett boldog szerelmet remélt sorsául…
És most itt állt… Magára hagyottan, egyedül, megfosztva mindentől. Nem maradt semmi…
Thészeusz… hogy tehetted ezt?!
A hajó eltűnt a horizontról, és már alig-alig derengett a lebukott nap fénye. A háta mögött már sötét volt a sziget, és az ég, lába előtt feketén, vészjóslóan hullámzott a hideg, áruló tenger.
Mi maradt neki?
Thészeusz… hát vége… mindennek…
Megfordult, és lassan elindult az éjszakába. Lábnyomait elöntötte a víz, majd amikor visszahúzódott a tenger, alig látszott belőlük valami. A következő hullám pedig végleg elsöpri majd, tisztává téve a partot, mintha semmi sem történt volna.