Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…

Ott vagyok a fűszálon csillogó harmatcseppben, mely megtöri a reggeli nap fényét, és magára vonja a tekintetet, akár egy elveszített, apró ékkő.

Ott vagyok a hópelyhek szimmetriájában, minden lehulló, lélekként suhanó, tiszta, fehér kristály szélén ott ülök, és ott vagyok a szélben, mely könnyedén alá kap a pelyheknek. Ott vagyok, amikor lehullva csipketakaróvá állnak össze, és díszbe öltöztetik a világot, egy új élet, új kezdet reményével, a keresztelő takaró, és a menyasszonyi ruha fehérségével.

Ott vagyok a holdfény vetette árnyakban, és az ezüstlő sugarakban. Ott vagyok az összefonódásukban, a fény és a sötét tangójának minden rezdülésében, minden lépésében, minden ritmusos eltaszításban, és visszahúzásban. Ott vagyok, ahol összesimulnak, és életet adnak a másiknak önnön létükkel.

Ott vagyok az élettől duzzadó bimbó mellett, amikor végül kipattan, és gyűrt, álmos szirmait először bontogatja a napfényt keresve.

Ott vagyok a szivárványban, amit minden gyerek oly hévvel keres, és bárkit képes egy pillanatra visszaröpíteni abba a varázslattal teli korba.

Ott vagyok az arcodon legördülő könnycseppben, mely végül a semmibe vész néhány pillanatnyi lét után, felejtésre ítélve – de az én lelkemen beforraszthatatlan sebhelyeket hagy.

Ott vagyok a félmosoly legrejtettebb szegletében, és a boldog kacagás visszhangjában.

Ott vagyok a reszketésben, amikor a fióka először próbálja szárnyának erejét, és elhagyva a fészek biztonságát, rádöbben, hogy nem elveszíti, hanem elkezdi életét. Ott vagyok az első szárnyalásban, és minden továbbiban, mely elszakít, és belesimít a világba, mely a felhők fölé emel, és visszahoz a földre, a mámorában, veszélyében, és bizonyosságában.

Ott vagyok a haldokló végső sóhajában, és a virrasztó gyertya lángjában.

Ott vagyok a csillagok ragyogásában, a gyémántporral behintett fátyol minden ráncában, és az éji égbolt kecses ívében.

Ott vagyok a pillantásban, mely elmélázva, álmodozva kutatja a felhők lassú vándorlását, a mesékben, melyekhez tejszín alakot sző a képzelet.

Ott vagyok, amikor a pillangó kitör a bábból, és hosszú, kényszeredett gémberedettségéből szabadulva először érzi meg a fény ízét, és először tárja ki frissen növesztett szárnyát.

Ott vagyok az összetört szív minden kihulló vércseppjében, és ott vagyok a simításban, mely igyekszik összeforrasztani a sebet. Ott vagyok a fájdalom lassú múlásában, és a remény újjáéledésének pillanatában.

Ott vagyok a langyos esti szél suttogásában, és az éjjel illataiban, melyek hiába változnak évszakról évszakra, tisztábbak a nappal bármely illatánál.

Ott vagyok a szívdobbanásban, amikor a leendő anya először érzi gyermeke mozgását, és kezeit hasára szorítva reménykedve vár. Ott vagyok a születés fájdalmában, és az első érintés boldogságában, ott vagyok a felsíró gyermek hangjában, és az azt követő megkönnyebbült sóhajban.

Ott vagyok a levél színében, a rügyfakadás mélyzöldjében, a lassú sárgulásban, és a rozsdaszín lehullásban.

Ott vagyok a bíztatásban, a küzdésben, és a célba érés pillanatának dicsőségénél. Ott vagyok a kitartásban, és a feladás nehézségénél.

Ott vagyok, amikor tükörbe nézel, és félve keresed, vagy próbálod rejteni a hibákat – pedig én tudom, hogy hibátlan vagy, egy csoda, épp olyan, amilyennek lenned kell! Ott vagyok, és magamat látom a szemedben, a félelmedben, a fájdalmadban, az örömödben, a reményedben. Megfogom a kezed, és igyekszem elhitetni veled, hogy érdemes kilépned az ajtón, és keresni, meglátni, megtalálni mindazt, ami rajtad kívül is jó.

Hogy ki vagyok?
Szerintem tudod.
Sokan nem hisznek bennem, mert nem látnak.
Pedig ott vagyok…