Vörös szőnyeg, arany stukkók.
A legtökéletesebb bálterem, amit minden szezonban, minden egyes bálra máshogy cicomáznak fel.
Színes forgatag, ragyogó látvány, változó lendületű zene. Évről évre egyforma, mégis kiismerhetetlen, új, és kiszámíthatatlan. Csendes, elbájoló, vagy hangosan zokogó dallam változik, úgy adva át kézről-kézre, karról-karra táncosait, akár egy festett balett álomalakjait.
Csend nincs. De nem is lenne öröm benne, sokkal élvezetesebb a különös zenekar folyton változó játéka.
Hosszan ülök, ezt a különös díszletet figyelve. Tökéletessége magával ragadó.
Székem kényelmetlenségéről elfeledkezve figyelem, ahogy egy levél aláhullik a rőt avarba. A fákon még ragyognak sárgára festett társai. Az egyiket megrágta valami bogár, csak az erezete maradt meg fél oldalán, mint valami remekbe szabott pókháló. Áttört aranymedálhoz hasonlatos, bámulatos mestermű. A nap fénye játékosan bújik át az apró lukakon. Sérült? Vagy inkább művészien megmunkált különlegesség? Több, vagy kevesebb, mint ép társai? A hiányzó részek értéktelenné teszik, vagy engedik meglátni azt, ami máskor rejtett, és mégis a legfontosabb… a lényeget…
Merengve figyelem az élet örök körforgásának mozdulatlanságát.
Csend nélküli nyugalom.
Folyton változó mozdulatlanság.
Lassú öregedés.
Az egykor virágkoszorúval pózoló ifjúság levetve színes köntösét, felnőtté érve az utódaira fordította minden erejét. Zöldben pompázó színe az életet idézte, de minden mozdulata, minden gondolata, minden tette csakis a jövő nemzedék óvása, gyermekeinek nevelése volt. Most pedig eljött az ideje, hogy elengedje őket. Őket, akik uralták minden pillanatát, akik most új lehetőségként, új lényként önállóan kezdenek létezni, megpróbálnak élni, nemesedni, növekedni, és maguk is erőssé válni… Halk pattanás, ahogy az érett alma leszakad a fáról, és tompa puffanás, ahogy az avarban földet ér.
Új remény.
A nap fénye épp oly ragyogó, mint „ifjabb” korában, de már koránt sem éget, nem sebez annyira. A legszebb időszak. Asszonyi szépség. Tovatűnt gyermeki bája ismét felsejlik egy pillanatra a színpompás rengetegben, de érett nyugalma teszi igazán nemessé. A szépség még megvan, még arannyal ragyognak a levél-fürtök, még rőt, díszes bársonyruhát húz a természet, és még várja a mindenséget egy utolsó tánc… mielőtt eljön a tél.
Az utolsó levelek szélén hajnalban kiüt majd a fehérlő dér, és az éjjeli fagy szárazra fonnyasztja őket, míg végül elválnak a sötétlő ágaktól, magukra hagyva őket a hömpölygő köd rémeket ígérő álmával.
A bogarak, avari állatok, madarak elcsendesednek, és csak a varjak károgása hasítja ketté vészjóslóan a szürkeséget…
Aztán újjászületik a természet. Csipkébe, fehér ragyogó fénybe öltöztetik a báltermet, és puha angyalszárnyon álarcosok súgva ígérnek új reményt, új kezdetet, új életet.
Most viszont még arannyal ragyognak a fákon a levelek, és alattuk vörösre festett avarszőnyegen halkan motoz az ősz topánja.
Utolsó táncra hív.
Múltról, és jövőről mesélve, mosolyogva, követve a dallam ritmusát.
Csábítón, ellenállhatatlanul.
A legtökéletesebb bálterem, amit minden szezonban, minden egyes bálra máshogy cicomáznak fel.
Színes forgatag, ragyogó látvány, változó lendületű zene. Évről évre egyforma, mégis kiismerhetetlen, új, és kiszámíthatatlan. Csendes, elbájoló, vagy hangosan zokogó dallam változik, úgy adva át kézről-kézre, karról-karra táncosait, akár egy festett balett álomalakjait.
Csend nincs. De nem is lenne öröm benne, sokkal élvezetesebb a különös zenekar folyton változó játéka.
Hosszan ülök, ezt a különös díszletet figyelve. Tökéletessége magával ragadó.
Székem kényelmetlenségéről elfeledkezve figyelem, ahogy egy levél aláhullik a rőt avarba. A fákon még ragyognak sárgára festett társai. Az egyiket megrágta valami bogár, csak az erezete maradt meg fél oldalán, mint valami remekbe szabott pókháló. Áttört aranymedálhoz hasonlatos, bámulatos mestermű. A nap fénye játékosan bújik át az apró lukakon. Sérült? Vagy inkább művészien megmunkált különlegesség? Több, vagy kevesebb, mint ép társai? A hiányzó részek értéktelenné teszik, vagy engedik meglátni azt, ami máskor rejtett, és mégis a legfontosabb… a lényeget…
Merengve figyelem az élet örök körforgásának mozdulatlanságát.
Csend nélküli nyugalom.
Folyton változó mozdulatlanság.
Lassú öregedés.
Az egykor virágkoszorúval pózoló ifjúság levetve színes köntösét, felnőtté érve az utódaira fordította minden erejét. Zöldben pompázó színe az életet idézte, de minden mozdulata, minden gondolata, minden tette csakis a jövő nemzedék óvása, gyermekeinek nevelése volt. Most pedig eljött az ideje, hogy elengedje őket. Őket, akik uralták minden pillanatát, akik most új lehetőségként, új lényként önállóan kezdenek létezni, megpróbálnak élni, nemesedni, növekedni, és maguk is erőssé válni… Halk pattanás, ahogy az érett alma leszakad a fáról, és tompa puffanás, ahogy az avarban földet ér.
Új remény.
A nap fénye épp oly ragyogó, mint „ifjabb” korában, de már koránt sem éget, nem sebez annyira. A legszebb időszak. Asszonyi szépség. Tovatűnt gyermeki bája ismét felsejlik egy pillanatra a színpompás rengetegben, de érett nyugalma teszi igazán nemessé. A szépség még megvan, még arannyal ragyognak a levél-fürtök, még rőt, díszes bársonyruhát húz a természet, és még várja a mindenséget egy utolsó tánc… mielőtt eljön a tél.
Az utolsó levelek szélén hajnalban kiüt majd a fehérlő dér, és az éjjeli fagy szárazra fonnyasztja őket, míg végül elválnak a sötétlő ágaktól, magukra hagyva őket a hömpölygő köd rémeket ígérő álmával.
A bogarak, avari állatok, madarak elcsendesednek, és csak a varjak károgása hasítja ketté vészjóslóan a szürkeséget…
Aztán újjászületik a természet. Csipkébe, fehér ragyogó fénybe öltöztetik a báltermet, és puha angyalszárnyon álarcosok súgva ígérnek új reményt, új kezdetet, új életet.
Most viszont még arannyal ragyognak a fákon a levelek, és alattuk vörösre festett avarszőnyegen halkan motoz az ősz topánja.
Utolsó táncra hív.
Múltról, és jövőről mesélve, mosolyogva, követve a dallam ritmusát.
Csábítón, ellenállhatatlanul.