Fogalmad sem volt róla, hogy megteheted. Itt élted le az életed, a selymes fehérségű csontfalak közt. Arany cirádák karcolják a falba a díszeket, melyek mások számára legfeljebb csillogó ékét jelentik a szobáknak, de neked… neked a valóság. A világ, melynek ismerted minden szegletét, minden pontját, legapróbb zugait. Hisz itt éltél, mióta az eszedet tudod, Tornyod magányába zárva, a világtól távol. Az okok már a múlt ködébe vesztek, de nem is számít, csak ami van? te, és a falak, melyek óvni hivatottak téged…
Mitől?
Az ablakból látott világ néha oly csábító, az odakint játszó Többi távolról szemlélt boldogsága megragadta elméd. Nem tudtál szabadulni a képtől, nap, nap után figyelted, éjről éjre álmodtad újra az Ő világuk minden pillanatát. Hívtak. „Gyere ki! Gyere közénk! Hisz itt minden oly csábító, oly élettel telt! Gyere, vedd ki belőle a részed, élvezd hát, mi adatott neked, s nekünk!”
És ugyan miért is ne? Hisz mint a gyermek, ki csupán vágyva figyelheti a hógömbbe zárt tündérek táncát, az aláhulló csillagok közt, úgy vágytál arra mind jobban, hogy kilépj a toronyból.
De a mosolyról hamar kiderült, hogy vicsorgó állkapcsok festették magukra, az arany álarcok sorba hulltak le körülötted, darabokra törve álmaid tükörképét. A cserepek közt a te véred csillant, ahogy friss sebedből szétfröccsent az oly vágyott világon. Bántottak, megaláztak, hazudtak, és mindezt ok és cél nélkül, pusztán saját élvezetüket keresve. Nem számítottál semmit, nem voltál más, mint könnyű prédája mocskos játékuknak.
Lelked tisztasága sárért, szennyért kiáltott, számukra nem volt több, mint célja mocskolódásuknak. Egykor bizalommal telt szemeidet vér öntötte el, hogy ne láthasd gúnyos tekintetüket, mellyel saját művüket figyelik. Kedvességre vágytál, és fájdalom lett jutalmad, társakra, és csak közönyt leltél. Hazug álca volt minden arc, művi minden tekintet, gúnnyal telt méreg minden szépen hangzó szó. A valóság mar, mint a legkínzóbb sav, mely pillanatok alatt foszlatja le a bőrt, égeti le a húst a csontodról.
Visítva rohantál vissza a toronyba, tested sebeit lelked sajgó kínjai sokszorozták.
Az ajtót kulcsra zárva a torony legfelső szobájába rohansz. Füledre tapasztott kezeid sem képesek rá hogy a lelkedben visszhangzó rettentő kacajtól megóvjanak. Reszkető ujjaid úgy tartják most a kulcsot, mint legféltettebb kincsét egész világodnak.
Magasra emeled. Az ablakon beszökő utolsó sugarak szikrázva törnek meg a kristályon, százfelé festve szivárványt a falakra. Arcodon egy könnycsepp gördül végig, gyöngyszerű szülötte a félelemnek, és a bizonytalanságnak. Aztán csupán egy pillanat minden. Darabokra töröd… Darabokra a külvilágra nyíló ajtó egyetlen kulcsát. A finom port az alkonyi szél szétszórja a szobában kifújva nyitott tenyered láthatatlan redői közül. Ők nem juthatnak be ide… de te sem mehetsz ki soha többé…
Jó ez így.